Peljesac.hu

Trajekt, trajekt, trajekt – avagy ember tervez…

Élménybeszámoló a www.tengerpartok.hu -ról.

…különösen akkor, ha csak szűkre szabott 4 napja van és minél többet szeretne „behabzsolni” a látnivalókból – közel 2000 km-t terveztünk, aztán jóval túlteljesítettük, persze nem egészen önszántunkból. Május elsején indulunk, nem túl korán, de első napra nem tervezünk különösebbet, „csak” lejutni Ploce-ig, hogy átkompozhassunk Peljesac félszigetre és valami jó szállást kifogjunk. Térkép nem kell, mert van már GPS-ünk, de be sem kapcsoljuk, emlékeink után megyünk. Élvezzük az utat, ragyogó napsütés, átlagos forgalom - ami persze a Mala Kapelánál 2 km-es csordogálást jelent, de örömmel fedezzük fel a szmájlikat, amik a másik alagút megnyitását jelentik 2009-re. Hasonló a helyzet a Sveti Roknál is, bár meglepetésünkre itt nincs dugó. Az alagút végén eljátsszuk a szokásos együgyü játékunkat: ki látja meg előbb a tengert? És hogy ki, az persze homályba merül, mert a vízen csillogó fény látványától mindig elakad a lélegzetünk.

Robogunk tovább: párom vezet, a gyerek számolja, hányszor hagyja el a számat a „de szééééép” felkiáltás, miközben én felváltva kezelem a videót, fényképezőt, a hűtőtáskát, nézem az órát és a kinyomtatott komp menetrendet – minden okés, kényelmesen elérjük a kompot. Végre: meglátjuk a Ploce – trajekt feliratot. A kompról éppen akkor tolatnak le a járművek, a sor sem vészes előttünk, hetedikek vagyunk, fél óránk van indulásig. Kiszállunk a kocsiból, megtornáztatjuk elgémberedett végtagjainkat, teleszívjuk tüdőnket a kikötő jellegzetes illatával, sétálgatunk. Fél órát, háromnegyedet … senki nem toporog az autója mellett, minket leszámítva. Mivel a pénztár még mindig zárva, újabb negyedóra elteltével sikerül megtudnom, hogy csak másfélóra múlva indul. Egymásra nézünk, na jó… ennyi idő alatt (plusz a kompmenetidő) simán lemegyünk Stonig. Ekkor tévedtünk először…nagyot… A dubrovniki út lezárva, sárga táblás elterelések - nem baj, gondoltuk, biztos egy-két falu után visszaterelnek, legalább haladunk. Haladtunk … hegyen-völgyön, úton-útfélen, árkon-bokron, gödrön, földúton – de mindig a „sárga kockán”, mint Dorothy az Ózban. Aztán jön az sms: „Üdvözöljük Boszniában…” Kisfiamon kívül senki nem élvezi a „Bosznia-Rallyt”, ahogy később ezt a részt emlegetjük. A Metkovic feliratú táblánál fellélegezünk, legalább tudjuk merre járunk… Mire ismét meglátjuk a tengert, a nap már igen alacsonyan jár.

Felhajtva a félszigetre igyekszünk északnak Orebic felé, hogy még sötétedés előtt találjunk valami jó kis apartmant. A sötét előbb talál ránk, mint mi a szállásunkra. Viszont ez lett a nap második legnagyobb élménye: Mokalo, „Adriatic apartments & camping”. Persze ez csak reggel derül ki, amikor meglátjuk, hol is vagyunk. Míg apa horpaszt, mi a gyerkőccel felfedezzük a terepet, irány a part! Ekkor már nem annyira sokallom a hetven eurot, amit egy éjszakára kértek egy kertre néző apartmanért.

Szemben lakatlan és lakott szigetek körvonalai bukkannak elő a párából. A szálláshoz tartozó kis öböl pazar, a teraszos kiépítésű parton található a medence kristálytiszta vizén csillog a kora reggeli nap. A kemping nagyon szépen rendezett, árnyas, csendes, kár, hogy csak pár sátor részére van hely. Egyből lecsapunk a medence melletti két üres napozóágyra. Kivételesen annak drukkolunk, hogy apa még jó sokáig aludjon, hogy minél tovább élvezhessük a partot, a napot és a nyugalmat. A gyerkőc megmártózik a tengerben (brrrrr!), majd a medencébe veti magát. Ekkor derül ki, hogy a medence vize „szúr”, a tenger melegebbnek bizonyul.

Fekszem a napon, mint a gyík, szívom magamba a meleget és azon jár az agyam, hogy nem akarok innen tovább menni. De hát még egy csomó városka és kemping vár arra, hogy feltérképezzük. Mielőtt fájó szívvel elhagyjuk az „Adriaticot”, a recepción nagy ravaszul érdeklődöm a korculai kompjáratok felől. Óránként jár -mondják – bár azon van némi vita, hogy egészkor v. félkor indul. Mindegy, addig úgysem megyünk tovább, míg a peljesaci kempingeket meg nem nézzük, ha későn jutunk át Korculára, legfeljebb ott alszunk.

Rögtön a mellettünk lévő két szomszédos telken is hasonló, teraszos elrendezésű, árnyas, sátras kemping van, csak nem tartoznak hozzá apartmanok. Az északabbra eső „Ponta” névre hallgat. Nem egészen világos, hogy az ott kempingezők hol strandolnak, mert nincs saját partszakasza, a telek végén a szakadék, alatta a tengerrel - mondjuk onnan a kilátás …. A déli szomszéd kemping picivel nagyobb méretű és közös az öble az „Adriatic”-éval.

A következő kemping („Nevio”) kb. 3 km-re, pár öböllel északabbra van. Szintén családias hangulatú, nagyon igényes, rendezett parttal, szép vizesblokkokkal, teraszos kiépítéssel. Bár nem olyan árnyas, de itt már találunk akkora parcellát, amin elférne a lakókocsink az elősátorral - ha letudnánk kanyarodni kis szerpentinjén, akkor a legkirályabb helyeket lehetne megcsípni közvetlen a parton. A legjobb kilátással bíró részeken természetesen mobilházak állnak, illetve azon német és holland nyugdíjasok lakókocsijai, akik „szerencsétlenségükre” itt tengetik mindennapjaikat. A kilátás innen is fantasztikus, távcsővel visszanézve felfedezhetjük az „Adriatic” pálmaágas teraszait és medencéjét. Ugyan nincs saját boltja, de pont szemben a kempinggel az út túloldalán van egy Konzum és pár méterrel visszább egy benzinkút is.

Tovább haladva észak felé Kucistében található a „Perna” kempinget nézzük meg. Igazi igénytelen „szocreál” hodály, lepukkant vizesblokkokkal, szemetes parttal, térdig érő fűvel. Nincs is benne egy lélek sem. Mondhatnánk, még nincs szezon – de akkor hogy van az, hogy más kempingekben már rend van és bizony élet is van bennük. Pedig jó helyen van, viszonylag sík, fás terepen, ami számunkra ideális. Az egyetlen irigylésre méltó, az a tengerpartról elénk táruló Korcula látványa. Egy utcácska választja csak el a mellette található a „Palme” kempingtől, ami minden tekintetben szöges ellentéte az előzőnek. Kicsi és már most tele van ljubjanai „lakókkal”. Ami nem igazán tetszik benne, hogy nem eldugva, elszeparáltan helyezkedik el, hanem falu közepén a házak közé van „beépülve”.

Követve a tengerparti utcácskát jutunk el utolsó peljesaci kempingünkhöz, a Viganjban található „Antony Boy”-hoz. Egy sávon haladunk, ha szembe jön valaki, akkor „felnyomulunk” a kőfalra, hogy neki ne kelljen belegázolni a tengerbe ahhoz, hogy ki tudjuk kerülni egymást. Szóval erre az útra csak az jöjjön be, aki tud tolatva menni, mert lakókocsi mellett nem lehet elférni. A nagyban dúló felújítás ellenére (új parcellák és vizesblokk készül) tele van szörfösökkel és kite-osokkal, akik kihasználva a félsziget és Korcula közti szélcsatornát űzik kedvenc sportjukat. Pihenésképpen kicsit nézzük őket, majd irány az orebici trajekt. El sem hiszem: pénztár nyitva, komp jön – sőt megy is -, épp csak egy fagyira van időnk. Igaz, a jegyára majdnem a duplája annak, amit az internetről kikerestem, de mit sem számít: kompozunk Korculára!

„Kempinglesőkből” átalakulunk egységsugarú turistákká, mi is hozzájárulunk az óváros kőburkolatának fényesítéséhez. Nem győzöm fényképezni a szűk sikátorokat, a virágos ablakokat és a karattyoló olaszokat. Nagyon hangulatos, bár Peljesacról nézve nagyobbnak tűnt, mint a valóságban. Annyira belejövünk a turistáskodásba, hogy simán megfeledkezünk a pár kilométerre lévő „Kalac” kempingről, és tovább nyomulunk a szigeten, gyönyörködve a dimbes-dombos zöld tájban, a kőházas falucskákban, templomokban. A sziget túlsó csücskén, Vela Lukánál jeleznek még egy kempinget, meg is leljük a dombtetőn, a szőlőtőkék tövében. Kicsit hezitálunk be menjünk-e. Öreg tata nyitja a sorompót, próbálok vele kommunikálni, de ő csak mosolyogva invitál befelé. Azt várom, mikor nyom a kezünkbe kapát.

A ”Mindel” gyanúsan messze esik a tengertől és mikor végre előkerül a bácsi fia (legalábbis mi annak tippeltük) kiderül, hogy valóban nincs a kempingnek saját partja. Igaz remek öblök vannak a közelben, de mi pont azt szeretjük – többek közt – a kempingezésben, hogy nem kell kocsiba ülni a strandoláshoz. Közben kiderítem, hogy Korculáról nem tudunk kocsival átjutni Hvarra, mert a komp nem jár, csak személyszállító hajó. Kezdem úgy érezni, még sincs szerencsénk a trajektekkel. Úgyhogy további nézelődés helyett visszafordulnunk, hogy elérjük a kompot át Pelsejacra. Útközben kitaláljuk, hogy az orebici „Nevio”-ban kéne megszállnunk, mert megérdemeljük, hogy a mobilház teraszáról nyíló kilátás mellett vacsorázzunk és reggelizzünk.

Ez nagyjából így is történt, eltekintve attól, hogy reggelinket már Trpanj kikötőjében fogyasztjuk, mivel nem szeretnénk lemaradni az egyetlen reggel induló kompról. Mondanom sem kell fél nyolckor már nem mi vagyunk az elsők a kikötőben. Megkeressük a helyi pekarnat és friss croisannal, fánkkal valamint kakaóval ünnepeljük, hogy végre ismét kompozhatunk. A sarki kávéházban a helyiek újságot olvasnak, sirályok vijjognak, a víz tükörsima, a mólónál pár pecás próbálkozik – nem is eredménytelenül. Idilli kép, szinte már giccses. Elbírnám nézegetni nap, mint nap. Fél kilenc után megérkezik a komp, „helycserés támadás”, némi ordibálással zavarva meg a békés reggeli kikötői csendet: sajnos pár autó nem fér már fel, bárhogy is sakkoznak a matrózok a kocsikkal, utánfutókkal, motorokkal. A következő komp csak délben indul. Immár együtt érzően nézek le a fedélzetről, szegények lemaradtak, közben persze belül győzedelmesen ujjongok – hi-hi, mi feljutottunk. Pontban kilenckor el is indulunk a szárazföld felé. Fenn ülünk a legfelső szinten és az erős szél ellenére sem fázunk, olyan melegen tűz már a nap. Nézzük az ismerős és ismeretlen szigetek sokaságát. Mégiscsak tök jó kompozni.

( Legközelebb érdemes ránézni a menetrendre itt ! ) www.peljesac.hu/terkep.php

Az út hosszabbra sikeredik, mint gondoljuk, majdnem tíz óra, mikor Plocéban kikötünk. Nem érdekes, innen húsz kilométer sincs Dvernik, ahonnan tíz harminckor indul a következő komp Hvarra, simán átérünk. Hozzá kell tennem, hogy ellentétben a többi komppal, ez nem a hagyományos fajta (egyik oldalon fel, másikon le), hanem csak az egyik végén nyitott. Így a kikötőben egy csomó idő eltelt, mire a motorokat kézzel lerángatták (nincs rajtuk hátramenet), mire a „vasárnapi autósok” letolattak, és mire kiszabadultunk két lakókocsit vontató hollandus gyűrűjéből. Végre! Mint az őrültek hajtunk a szerpentinen, igyekszünk lebirkózni az előttünk földet ért karavánt. Csak öt falu és ott vagyunk. Azzal persze előre nem számolhattunk, hogy Gradac után útfelbontás miatt váltakozó irányú forgalom és az ezzel járó piros lámpa tart fel minket. Dvernikbe érve még épp tudunk integetni ez orrunk előtt kiúszó trajektnek. Nem vigasztal minket, hogy a motorosok sem érték el, sőt az sem, hogy „polpozícióból” rajtolhatunk a következőre. Ami persze csak két és félóra múlva indul. Egyedül a gyerkőc ujjong, végre megint lehet egy kicsit strandolni, kagylót gyűjteni. Sebaj, addig mi is lazítunk és legalább ebédelünk egy jót. Kár hogy az étteremben nincs kaja, a pizzázó is zárva van. Szerencsére az egyik kávézóban némi sajtos burekkel és fagyival vigasztalódhatunk. Dög meleg van, kisfiam lubickol, irigykedve nézzük, mert azért ez a víz nekünk még baromi hideg.

Egyszer minden komp megérkezik, megjött a mienk is. Meg sem lepődöm, hogy a jegy nem annyi, amennyi. Irány Hvar! Izgatottak vagyunk, annyi szépet hallottunk már a szigetről és több kemping is van, amit meg szeretnénk nézni. Az első mindjárt Sucuraj határában a „Mlaska”. Hááát, nálam az igénytelen kategóriát súrolja, hiába jó a fekvése, a rendetlenség, a parton tonna szám kisodródott tengeri fű és az elhanyagolt épületek láttán ki sem szállunk a kocsiból, visszakanyarodunk a főútra. Hatalmas tábla hívja fel a figyelmünket a 40 km-es sebességkorlátozásra és arra, hogy előzni tilos - na jó, de 70 kilométeren át? Nem igazán értjük, csak akkor, amikor kiérünk a faluból. Azt hiszem elmondhatjuk magunkról, hogy sokfelé jártunk már – akár ha csak ezt az országot nézzük – szóval nem vagyunk kezdők szerpentinek tekintetében. De még ilyen keskeny, padka és korlát(!) nélküli kacskaringós hegyi úton sosem jártunk. Még az én kisautómmal sem férünk el a kanyarokban, ha szembe jön egy autó vagy ne adj’ isten egy busz. Nemhogy egy közel hétméteres lakókocsit vonszoljunk rajta. Halálfélelmemet még a hirtelen elénk táruló gyönyörű panoráma látványa sem tudja feledtetni. Pedig csodás öblökben nincs hiány – az ittenieknél kékebb, zöldebb, türkizebb vizű öblöket még nem láttam Horvátországban. Ezen öblök egyikén két kemping is osztozik, a kisebb és szerényebb „Mina” közvetlen parti lejárattal, és a nagyobb, igényesebb „Holiday”, frissen parcellázva, felújított vizesblokkokkal, igaz, ott át kell menni az úton a strandhoz. Nem messze innen egy másik öbölben található a szintén korrekt „Grebisce” kemping. Sokat nem időzünk egyikben sem, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a hvari kempingezésről le kell mondjunk az útviszonyok miatt. Vigasztalódunk hát Jelsa látványával.

Böcsületből megnézzük még a stari gradi „Jurjevac”-ot is, de kár volt rá időt fecsérelni. Sem a fekvése, sem a fílingje – már ha van egyáltalán olyanja - nem jön be nekünk. Innen átugrunk még Hvar városába, ahol sikerül beszélgetnünk magyarul (!) egy ott élő bácsival. Kedvesen invitál, hogy szálljunk meg nála, de mi jobbszeretnénk már Brac szigete felé venni az irányt. Tagadólag rázza a fejét, ez nem fog menni, nem jár a komp. Már meg sem lepődünk, pedig internetes papírkám és a stari gradi trajekt pénztárablakára felragasztott menetrend szerint kellene. Viszont beállhatnánk abba a végeláthatatlan sorba, ami a spliti járatra vár. Igazság szerint nincs kedvünk újabb két órát várni, főleg ha fel sem férünk rá. Inkább bevállaljuk az utat visszafelé is a szerpentinen, folytatódik a „Hvar-Rally”. Azzal a gondolattal próbálom legyőzni tériszonyomat, hogy az ellenkezőleg menve jórészt nem a szakadék, hanem a kőfal mellett vezet az út. Legalább ebből az irányból is megcsodálhatjuk a tájat. A biciklisektől – akiknek ez igazi paradicsom – eltekintve alig van fogalom, talán három autót előzünk a hetven kilométer alatt. Ez megnyugtató, de azért igyekszünk úgy haladni, hogy legkésőbb öt körül ott legyünk Sucurajban az utolsó, hatkor induló kompnál.

Sikerül is – mármint odaérni. A feljutás már erősen kétséges, mivel pontosan a harmincnyolcadikak vagyunk a sorban. Hogy honnan ez a sok autó, fogalmunk sincs. Aztán kiderül, hogy jórészük még az előző kompról maradt le. Kíváncsian állok a pénztárablak előtt, vajon adnak-e még el jegyet a 30-as kapacitású kompra? Persze. Megveszem, mert ettől kicsit jobban érzem magam, bár tudom, úgysem férünk fel. A fiúk megrántják a vállukat és berakják a dvd lejátszóba a „Tokioi hajszát”. Nem veszem célzásnak, de hogy tudnak „ezek” filmet nézni, mikor én tiszta ideg vagyok. Tanácstalanságomat palástolva sétálgatok fel s le a parton. Komp jön, kocsik le, kocsik fel – kezdődik a „sakkozás” a helyekkel. Kicsit nekem színpadiasnak tűnik igyekezetük, hogy minél jobban összepréseljék a járműveket, hiszen tisztán látszik, hogy vagy tizenöt nem fér fel. Ekkor érkezik kis piros Toyotájával a „megváltó”: egy elég maszkulin típusú hölgy, nyakában jadroliniás plasztik azonosítóval. Folytatódik a színjáték, fogja a fejét, ordítozik a matrózokkal, végül felmegy a kapitányi hídra, majd lejön. Trajekt el – mi maradunk. Megrohanjuk a „hölgyet” akiből sikerül kiszednünk, hogy a komp kivételesen visszajön értünk. Nagy megkönnyebbülés, hogy nem kell az éjszakát a „kies” Sucurajban tölteni, bár már elkezdtem számolgatni a kikötőben az „apartmani” feliratokat. Hétig még van egy óránk, fogom a fényképezőt és csatangolok egy kicsit a romos házak között. A késői indulás keresztül húzza azon tervünket, hogy felmenjünk Zatonba éjszakázni. Megbeszéljük, hogy kikötés után azonnal keresünk egy üres apartmant. Persze nem Dvernikben, mert ott bőven elég volt a délelőtt eltöltött idő. Makarskáig adunk magunknak haladékot.

Mivel már erősen sötétedik Podgorában szállunk meg. A tulaj épp a hirdetőtábla neonját szereli az út mentén, nem kell sehová bezörgetnünk. Nem tudom, hogy mikor mentek fel az árak, vagy csak idén nincs szerencsénk, de a háromágyas stúdióért így előszezonban sokallom a 60 eurót. Tavaly 30 és 40 között szálltunk meg, minden esetben a tengerparton, szinte új szállásokon. Most a harmadik utca magasságában vagyunk, a helyiségek tiszták, de a berendezés elég avitt. A tetőn lehet parkolni, ahonnan szép a kilátás, de hát nem a kocsiban akarunk lakni. Mindegy, fáradtak vagyunk, lealkuszom a szállást 350 kunára és beköltözünk.

A reggeli fény beszűrődik az öreg spalettákon át, kikukucskálok és az előttünk lévő két ház között sikerül megpillantanom a tengert. Lábujjhegyen kiosonok a szobából, nehogy felébresszem kis családomat. Gyorsan összekapom magam (a fényképezőt benn is felejtem) és felfedezőútra indulok, a lejtő irányába. Ez az! Ezek azok az illatok, fények, ez az a hangulat, amiért megéri annyit autózni, ami elfelejteti az emberrel a sok kellemetlenséget és hétköznapjaink monotonitását. Az ő hétköznapjaik. A tenger illata, a napfény melege, a sirályok hangja. A sétány szinte kihalt, elnézegetem a pálmafákat, a halászbárkákat. Meg van annak is az előnye, ha az ember jánya a korán kelő fajtából való. Például hamarabb megéhezik. Irány a pekarna, feltankolom magam friss, még langyos rétesekkel, kakaóval és fájó szívvel ballagok vissza a szállásunkra. Lassan hazafelé kell venni az irányt, de előtte még le kell foglalnunk a kempinghelyünket augusztusra.

Ébresztő! Szélesre tárom az ablakot a fiúk nem túl nagy örömére. Jó lenne minél előbb indulni, mert terveink szerint most Zatonban kellett volna ébrednünk ahhoz, hogy a dugókat megelőzve érjünk haza. Erre persze már semmi esélyünk nincs, de a remény hal meg utoljára. Felhajtunk a sztrádára, már el is felejtettük, milyen jó úton haladni – persze mindez a táj rovására megy. Kicsivel dél előtt lekanyarodunk a zadari lehajtónál. Jó rég jártunk már erre, de azért „beugrik” egy-két dolog, bár a Zaton Holiday Village jól ki van táblázva.

Az apartman telep frissen felújítva, sőt új házakat is húztak fel. A kemping recepciója szétbombázva, de azért már látszik mi lesz belőle. A helyiség egyetlen székén a recepciós lány térdén egyensúlyozva laptopját kedvesen mosolyog ránk. Kapunk térképet és 35 euróért választhatunk magunknak parcellát – már ha sikerül a több százból olyat találni, ami még üres és megfelelő számunkra.. Ugyanis legnagyobb meglepetésünkre már alig van szabad hely. Tavaly májusban is hasonlóképpen jártunk, de a primosteni kemping méreteit össze sem lehet hasonlítani a zatoniéval és itt a parcellák is jóval nagyobbak és jobban megközelíthetőek. Szóval az általunk bejelölt kb. negyven parcellából öt helyen volt augusztusra két egymást követő szabad hét. Végül is van és ez a lényeg; 120 nm, áram, víz, csatorna, árnyékos, viszonylag közel a tengerhez, nem túl messze, de nem is túl közel a vizesblokkhoz. Lemegyünk a partra, megnézzük még a medencéket is. Elég sokan jöttek le a hosszúhétvégére, főleg a mobilházakba, de lakóautók is vannak szép számmal. Visszabattyogunk lepapírozni a foglalást. Mivel a recepció nem működik üzemszerűen, át kell sétálni az apartman telepére, csak ott tudják lehúzni az összeget a kártyámról.

Mire megebédelünk és elindulunk már három óra. Még időben elcsípjük az utinform jelentését, a Sveti Roknál 9 km-es a sor. Na szevasz. GPS beüzemel, merre tudnánk kikerülni. Akárhogy bigyózunk, mindig fel akar terelni a pályára. Csak jó lenne az a nyavalyás térkép. Közben elérjük a posedarjei benzinkutat, megállunk kérdezősködni, de közben jobb ötletem támad: a shopban kilesem az egyik autóstérképről a megfelelő irányt. Gospic a megfejtés, újabb számtalan szerpentinnel. Nem baj, arra még úgysem jártunk. Karlobagig még élvezzük a régi tengerparti utat, jobbról Pag ismerős vonulatai kísérnek. Onnan balra fel a hegynek, indul a „Gospic-Rally”. Ahogy haladunk egyre feljebb, úgy tágul a táj, először csak Pag sziget körvonalait látni, majd be lehet lesni a belső öblökbe: Pag városa, a zrcei öböl. A hegytető felé közeledve már Zadarig ellátni. A csúcs 900 méter felett van, a panoráma leírhatatlan. „Éljen a sveti roki dugó!” felkiáltással búcsúzunk el a tengertől. (8311, 8320)

Az út innen Gospicig folyamatosan lejt, zöldellő hegyek közt járunk, itt a házak is másmilyenek, nekem kicsit „szlovákos” a táj. Felhajtunk a sztrádára, reméljük innen már minden a „szokásos” rend szerint megy. Úgy is van: erős forgalom, Mala Kapela 2 km-es csordogálás, Zágráb előtt fél óra totyogás. Határon elkérik az útlevelet, nem is értem minek, ha befelé sem kellett.

Baromi fáradtan értünk haza, de a húzós útiterv ellenére is sikerült azokat a pillanatokat megragadni és kiélvezni, ami új energiával tölt fel minket. Rengeteget láttunk és mégtöbbet nem, tudjuk miért érdemes visszamenni és mi az amire kár időt fecsérelni. Sokat nevettünk, jól éreztük magunkat. Ja és a nemkívánatos kalandok? Aki nem bírja a gyűrődést, az maradjon otthon!

A www.tengerpartok.hu oldal írásbeli engedélyével !